A gubás mesterség
A gubás mesterség

A racka juh gyapjának feldolgozási műveletei és eszközei

A gyapjú a gubakészítés nyersanyaga. Minősége fontos volt, mivel meghatározta a végtermék, a guba minőségét. Vidékenként színre és minőségre különbözött a juhok gyapja. Debrecen környékén barna, szürke, fekete színű, finom selymes tapintású, göndör fürtű racka juhokat tenyésztettek. Igazi szép apró fürtű gubát csak ezen egy évesnél fiatalabb bárányok gyapjából lehetett készíteni.

A régi időkben, Debrecenben és környékén virágzó juhtenyésztés volt, ami napjainkban is megmaradt, ha kisebb mértékben is.

Amíg mostanában a lenyírt gyapjú értékesítése nem teljesen megoldott, addig a debreceni gubakészítés virágkorában a mesterek eljártak Erdélybe, nevezetesen Tordára, Kolozsvárra és egyéb városok környékén lévő gyapjú beszerzési helyekre, mivel a Hortobágy és Debrecen környéke nem tudta kielégíteni a mesterek gyapjú iránti igényeit.

A gyapjú feldolgozási műveletei:

mosás

válogatás

tépés

bélfonás

mellyékvetés

szövés

kallózás

festés

szabás, varrás

1/ Mosás

A lenyírt gyapjút mosni kellett. Fontos volt, hogy minél jobban legyen kimosva, mert annál jobban lehetett munkálni. Könnyű volt a mosás ott, ahol folyó állt a rendelkezésre, mivel sok víz kellett a kimosáshoz. Ahol nem volt folyó, ott tóban mosták, ha az sem volt, akkor kubikgödörben. Esetleg utcai kutaknál történt a művelet.

A mosásra legalkalmasabb eszköz volt a mosókas, melyet vesszőből fontak. A kast megtöltötték a nyírt gyapjúval, belemerítették a vízbe, majd a rúdra erősített mosókarikával düröckölték, nyomkodták, hogy megtisztuljon a szennyeződésektől.

A mosást szárítás követte. Kerítésre vagy ruhaszárító kötélre dobták fel a nedves gyapjút, amit a levegő és a nap megszárított.

2/ Válogatás

A válogatás célja a gyapjú megmunkálása szerinti osztályozás. Akkoriban a válogatás után már nem gyapjú, hanem szőr néven szerepelt az anyag.

A leghosszabb szálú gyapjú a vállszőr elnevezést kapta. Ez elsőrendű minőségű volt. Az utána következő apróbb, kurtább szálú volt az aljszőr. Ebből szőtték a guba alját. A még rövidebb szálú, puha tapintású lett a mellyéknek való. (Ez a felvetőnek megfont szál.) A leggyengébb minőségű, apró, posztós, görcsös alja gyapjút bélnek (bevető fonal) dolgozták fel.

A válogatást maga a mester csinálta, mivel ez nagy gyakorlatot és szakértelmet kívánt. Ettől függött milyen minőségű lett a guba.

3/ Szaggatás és tépés

Ezen a műveleten minden gyapjúnak keresztül kellett menni a fürtnek való kivételével. A juhról lenyírt gyapjú, posztószerűen, összecsapzottan egy darabban áll még a mosás után is. Ezt a posztós részt kell szaggatni, csipkedni szét apróra, hogy a tépés könnyebb legyen. Ezután következik a tépés, melynek célja, hogy a gyapjúszálak egymás mellé legyenek húzva, egy irányba, s ezáltal előkészítve a fonáshoz.

A csapómesterség elnevezését a mesterség legjellegzetesebb eszközéről kapta. Ez az eszköz a csapófa vagy ilfa. Az ilfa jelképe is lett a mesterségnek. A debreceni céh pecsétjén látható. Ez egy hegedűvonó alakú 150-200 cm hosszú fa, melyen állati bélből sodort erős húrt feszítettek ki. A megtisztított gyapjút egy nagy asztalra terítették, majd fölé úgy akasztották fel a csapófát, hogy annak húrja a gyapjúcsomót érje. Ezután egy bunkós végű verővel kezdték pengetni a kifeszített húrt, amely a gyapjúszálakat felkapta és szinte sorba rendezte. Ugyanazt érték el vele, mint később a kártoló gépekkel. Az így elrendezett gyapjút lehetett fonállá fonni.

A tépés a tépőszék segítségével is történhet. A tépőszék négy lábon áll, s szétvetett lábakkal ül rajta az ember. A tépés a körömpő segítségével történik, mely páros szerszám. Az egyik, azaz a félkörömpő fel van szerelve a tépőszékre, hogy ne mozogjon. A másik fél a tépést végző ember kezében van. Mindkét körömpőfél tüskés fogazott szerszám. A kettőnek egymáson való végighúzásával tépték fel a gyapjút. A tüskék között simulnak be a gyapjúszálak egymás mellé. Ha kész volt a tépés, a szálakat kiszedték a körömpőből és ez már kész volt a fonásra.

4. kép - Déri Múzeumi gubás műhely

4/ Bélfonás

A tépett mellyéknek valót felgyűrik, mintegy babát csinálnak belőle, hogy a guzsalyra felköthető legyen a fonás indításához. A fonás általánosan ismert száma a rokka és a guzsaly.

5. kép – Rokolya

A rokka nagy kereke lábbal hajtható és forgatja az orsót, melyre a megfonott szál feltekeredik.

A guzsalyra felkötött gyapjút kézzel sodorva szállá, rávezették az orsóra. A fonás eszköze még a fonókerék.

5/ Mellyék vetése

Kelléke az ún. vetőkaró, mely fogakkal ellátott, egymástól 2 méterre levő 2 faoszlopból, s azokat vízszintesen összekötő 2 gerendából állt. Az egyik faoszlopon 13, a másikon 12 fog volt. A felső kötőgerendán is volt egy fog, ún. keresztes fog. Ez osztotta ketté a mellyéket, itt képződött a kereszt, ami a szövőszékre való felvetésnél nélkülözhetetlen volt. A vetés a bal és a jobb oldali gerendák fogait megkerülve felfelé, majd a kereszt elkészítése után lefelé haladt. Ezt a műveletet addig kellett ismételni, míg a kívánt szálszámot el nem érték. Ezután a keresztnél a szálakat ki kellett kötni. Végül hurkolással, mintha láncszemeket képeznének leszedték a vetőkaróról a szálakat. Kint az eresz alatt tartották ezt az eszközt.

Lehetett „forgó vetőkaróval” is vetni, melyet a műhelyben tartottak. Ez egy függőlegesen álló tengelyre szerelt 4 léc, ami 2 átlóra van erősítve. Ez a vetőkaró csak keresztes foggal és a végző foggal rendelkezett.

6/ Szövés

Az előző műveletek a guba megszövésének az előkészítését szolgálták.

A gubát a gubaszéken (szövőszéken) szövik. A gubaszéknek négy lába van. A négy láb által bezárt téglalap alakú tér mérete 104 x 98 cm. A lábakat hosszanti oldalon összekötő két-két gerenda a felső-, és alsókötés. Széltében az un. alsó és felső keresztág rögzíti a gubaszéket. Az alsókötésen keresztbe fekszik az ülésdeszka. Ez a szék hátsó része. A deszkán ülővel szemben fekvő oldal az első rész. Itt van a feltekerő dorong. A feltekerő dorong jobb oldalán a feltekerő fogaskerék van, melynek hosszú nyelű eresztőfája a felvetett fonalat feszíti vagy ereszti. A két felsőkötés közepén fekszik a kiskeresztrúd melyre a nyüstöket (ami a szálakat egymás mellett vezeti) szerelik. A bordahaj áll a borda aljából és tetejéből, s a kettő közé beállítható bordából. A bordával verik le az általvetett fonalat, ezért ez, mint a hinta lendíthető. Az ülésdeszka előtt van az előfa, melynek szintén van segítő kisdorogja.

A felmenő (felvetőszál) a feltekerő dorongról a nyüstbe, erről a bordába, a bordáról az előfára, illetve ennek kisdorongjára megy. Amint a gubavászon nőtt, a felmenőből eresztett fonalat a feszítőkoronggal megfeszítették, a kisdoronggal pedig maga a gubavászon csavarodott fel a nagydorongra. Az ülésdeszka alatt a hátsó keresztághoz erősítve nyúlik előre a két lábító. A lábító vége rögzítve van a nyüstökhöz, azok függőleges irányú elmozdulását biztosítva. Így a két lábító segítségével, azok váltott mozdításával váltódik az alsó, felső szál.

A megfont mellyékszálnak a szövőszékre történő felvetése után kezdődött a guba szövése. Harsányi Imre szövőmester szavait idézve, így történik az általvetés, vagyis a szövés:

„ A mester elhelyezi magát a szövőbe az ülésdeszkán, maga mellé téve szőrt, kéz alá állítva a motolát / vetélő /, megfelelő vigyázattal lenyomja az egyik lábítót és az így támadt nyílásán a mellyéknek átveti a motollát a lebontott béllel. A bélnek végét a vicfonalon átfordítva a mellyék közé behúzza, s a bordával lehúzva az átvetett szál már fogva van, s löki vissza a motolát. A láb váltja a lábítót, a kéz veri a bordát, s löki a motolát át és vissza.”

A debreceni guba szövésének legrégebbi részletes leírása Robert Townson, angol újságírótól származik, aki Magyarországra látogatott 17. sz.-ban. Akkor találkozott életében először a bundahatású, gyapjúból szőtt, általa speciálisan magyarnak vélt felsőruhával és annak készítésével. Leírta a szövés menetét részletesen. A láncfonal vagy felvető fonal kb. olyan vastag, mint egy kis varjútollszár, és meglehetősen erősen sodrott. A vetülékfonal vagy beverőfonal azonban épp ellenkezőleg nagyon lazán sodrott, és közel kisujjnyi vastagságú. A vetülékfonal egy kb. 50 cm hosszú (1 yard = 91,44 cm) fadarabra, a vetélőre van hosszirányban feltekerve. Bár a gubaposztó csak kb. 90 cm széles, két szövő dolgozik együtt ugyanazon a padon vagy szövőszéken. Szélfeszítőt nem használnak, a szövőszék két lábítós (azaz kétnyüstös).

A guba sajátossága, hogy minden negyedik vetélővetés után, vagyis minden negyedik vetülékfonalszál átvetése után az ujjaikkal a magyar juh (rackajuh) gyapjából egy kis fürtöt raknak bele. A fürt párhuzamosan négy láncfonalszál alatt és felett halad a fürt egyik vége épphogy csak túlér az alapszöveten, míg a másik vége 10-13 cm hosszúságban (1 inch = 2,54 cm) ugyanúgy csüng le, mint a juh hátán. Habár egyetlen fürt tartozik négy láncszálhoz, és egy sor fürt négy vetülékszálhoz, de mivel a mindkét szövő által belerakott fürtök túlérnek a láncszálakon – minden egyes vetélővetés után többnyire jobb irányban - ezért ezek a fürtök az egész ruhát vagy szövetet teljesen befedik.

Hogy méginkább érthető legyen, tegyük fel, hogy 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 21, 22, 23, 24 jelölik a láncszálakat, és a, b, c, d, e, f pedig a fürtöket. Az a halad 1 felett, 2 alatt, 3 felett és 4 alatt, majd kivezetődik. A b halad 5 felett, 6 alatt, 7 felett 8 alatt, majd kivezetődik. A c halad 9 felett, 10 alatt, 11 felett, 12 alatt, majd kivezetődik. Ugyanígy a d, amely 16-nál jön ki, az e 20-nál, az f 24-nél jön ki. Ez alkot egy sor fürtöt. Ezután következik négy vetélővetés, majd egy másik fürtsor, de az első fürt, vagyis a második fürtsor a fürtje halad 2 felett, 3 alatt, 4 felett, 5 alatt, majd kivezetődik. A második fürtsor b fürtje halad 6 felett, 7 alatt, 8 felett, 9 alatt, majd kivezetődik. A c halad 10 felett, 11 alatt, 12 felett, 13 alatt, majd kivezetődik, és így tovább: a d 17-nél jön ki, az e 21-nél, az f 25-nél. Azután újra négy sor beverés következik, és egy újabb fürtsor: itt a 6-nál jön ki, a b 10-nél, a c 14-nél, a d 18-nál stb.

Nem lehet érdektelen megismerni egy ezüstkoszorús debreceni gubás mester, Harsányi Imre elbeszélését az általa művelt mesterségről.

Saját szavai szerint a következő módon történt a guba szövése. „A láb váltja a lábitót, a kéz veri a bordát, s löki a motolát át és vissza, rendesen négy átvetés után a motolát az előfatartó tövének vetve, ráereszti a bordát, így az ki van támasztva és lehet rakni a sort be szőrrel, vagy fürttel. Most maradjunk a szőrnél. A fléder szőr, ha vastagon lett hagyva a körömpőben, kétfelé szakítva veszi fogásként a kézbe, elül a vastagabb, vagy sarkas részét hagyva, az üstökét a szőrnek a kézfejen átfordítva, a végét markában szorítja a jobb kézen, a balkéz mutatóujjával az ellábitott mellyékből három szálat úgy vesz fel, hogy a jobb kézzel oda kínált szőrből a hüvelykujj hegyével, vagy körmével már egy csipetet be is rántott a mellyék közé, annak tövére így le is húzódik egyik szál a másik után, a sor végén kimaradó szőrvég a vicfonalon átfordítva csípődik a mellyék közé. … Négy átvetés után ismét szőrt kell rakni…. A fürtös guba szövése annyiban különbözött, hogy ott minden fürtszálat külön-külön tettek mellyék közé. Bal marokba tartotta a szövő ember a fürtöt, s jobb kézzel egy szál fürtöt kivéve a balkéz ujjával felvett mellyékszál alá becsapva, tőre rántotta. Itten már nem volt betartva a három szál alá való tétel, de a fürt hosszúsága volt az irányadó, ha a fürt hosszú volt, négy- öt szál alá is mehetett, csak a fürt egyenlően álljon, ahol látható.”

7/ Kallózás

A kallózás olyan munkafolyamat, mely során a megszövött gubaposztó összetömörítése történik, vízben való áztatás és mozgatás által.

A kallómalom létesítése olyan helyen volt célszerű, ahol sok fa, mint tüzelőanyag beszerzése olcsó áron történhetett, valamint folyóvíz mellett, mivel a kallózási műveletnek nagy volt a vízigénye. Ahol lehetett a folyóvíz rendes folyását elzárva, mesterséges árkot, un. folyást vezettek, így kényszerítve a vizet a mesterségesen előállított mederbe. Ennek végén legalább 4 méteres vízeséssel jutott tovább a víz, ahol vastag deszkából alkotott vízláda állt, hozzáépített zsilipekkel. A zsilipek úgy szabályozták a víz útját, hogy a kádnak – mely a vízfolyás alján volt elhelyezve, tele kallózásra hozott anyaggal – egyik oldalába vágjon vagy zuhanjon a víz. Ezzel érték el az áramló víz körkörös mozgását.

A kádak 900-1000 literesek voltak, a dongáik között rések, hogy a víz keresztül folyhasson rajtuk. A körkörös mozgásra kényszerített nagynyomású víz átnyomódott a kádba helyezett gubákon, forgatva azokat. A kádak szélénél, kissé magasabban, méter széles palló volt, melyekre a gubákat felrakták a művelet végén, hogy a víz kicsorogjon belőlük. Ily módon volt kialakítva az un. kallófelszerelés.

A debreceni gubásoknak a régi időkben bérelt kallóhelyei voltak Nagyvárad környékén, a Réz hegységben, mölki apátság Papfalvai uradalmában, Almaszeg határában.

8/ Festés

Sok helyen a juh természetes színű gyapját használták guba készítésére, mint pl. Debrecenben is.

Voltak azonban gubás mesterek, akik festették a gyapjút, főleg feketére. A megszőtt és kallózott guba került festésre, mely művelet régen - guba készítésének virágkorában – az un. festőtanyán történt. A festőtanya tágas helyiség volt, ahol két katlan, 400-500 literes üsttel volt ellátva. Körülöttük 6 hordó félig a földbe állítva, a tényleges festés eszköze. A katlan szája nyitott volt, s mellé helyezték a tüzelőfát. Az üstben főtt festéklé a festőhordókba a szűrőkosáron keresztül jutott. A szűrőkosár hegyes, kúp alakúra font vesszőkosár volt, melyet középen karóra erősítettek. Miután az üstben a festéklé jól felfőtt, a szűrőkosarat a hordóra téve, a levet a kosáron átszűrve a hordókba öntötték. Többnyire kétszer is felfőzték a festéklevet, hogy tökéletesen dolgozzon.

A fekete szín elérésére az égerfa kérgét és a köszörűsarat alkalmazták egy kis zöldgáliccal együtt.

A hordóban az un. tömőfával kavarta a mester a levet s kezdte belerakni a gubákat.

A festendő gubákat kiterítés után négy sarkát behajtva rakták a festéklébe úgy, hogy a hordó kerekségének megfelelően terüljön el a hordóban. Így rakták egyiket a másik után 14 vagy 16 darabot. A gubákat többször kiemelték a festékléből a hordó tetején lévő rácsra úgy, hogy a festék a hordóba csorogjon vissza. A lébe való belemártást 14 -15-ször ismételték, míg a festés tökéletes nem lett.

A létől lecsorgatott gubákat az udvaron szárították miután a kallást megszakítva, a kádba téve, folyó vízzel mosták ki a felesleges festéket.

A festés előtti kallózás összeavatta a megszőtt szövetet, de a festés során a forró festéklé még hathatósabban előnyére vált a minőségnek és tartósságnak.

9/ Szabás és varrás

Az utolsó művelet a két részből szőtt gubaposztó szabása és összevarrása volt.

A kész gubaposztó olyan tömörré vált a ványolással, hogy csak késsel lehetett vágni. Az összederekazott gubavászon téglalap alakú, melyet az egyszerű szabásminta szerint alakítottak ki a guba végső formájára. A nyakát és elejének egy részét színes posztóval szegték el, hengeresre kitömték, gallérozták. Végül elkészítették a gubaszemet, ami a guba zárását biztosította és egyben a dísze is volt. A gubát nem igen bélelték be, legfeljebb félig. A fentiek alapján értékelhető a guba elkészítésének hosszú és kemény munkát igénylő menete. A gubásmesterség sokrétű volt. A mester maga készítette, de legalábbis felügyelte az előkészítő munkákat. A szövés, mint a legfontosabb és legjelentősebb része a guba készítésének a mester munkája volt, és annak minősége fémjelezte a gubásmester tudását.

A megszőtt gubaposztóval még sok vesződség volt, míg a gubakabát a vásárló elé került. Ne hagyjuk a feledés homályába veszni e nemes mesterséget, a hozzáértő mestereket és magát a gubát sem!